Egyértelműen ez a legaranyosabb fizikai kísérlet, amit bárki az otthonába is megvehet, és sokkal érdekesebb, tanulságosabb, mint mondjuk egy láva-lámpa. A szomjas kacsáról van szó, amit (ha jól tudom) egy magyar ember talált ki, és 30 év kihagyás után az elmúlt években újra gyártja a Ranyák Üvegtechnika.
A kacsa felépítése és működése szépen le van írva Siegler Gábor kollégám cikkében, és a Kísérleti Feladat Gyűjteményben is. Utóbbiból idézném azért röviden a működés alapelvét.
A kacsa szivaccsal borított csőre beleér a pohár vízbe, és a szivacs vizet szív fel. A víz párolgása lehűti az üvegfalat, és a kacsa fejét kitöltő étergőzt. A lehűlt gőz nyomása csökken, ezért a folyadékszint egyre feljebb kúszik az üvegcsőnyakban. Mivel az üvegcső alaphelyzetben is kissé ferde, a nyakban egyre magasabbra emelkedő folyadék súlya a kacsa fejét lehúzza. Mikor a madár előrebillen, az üvegcső alsó vége kiemelkedik a folyadékból, a két gőztér (fej és a törzs) nyomása kiegyenlítődik, és az éter a csőből visszafolyik a törzsbe. Ekkor a madár keljfeljancsi-szerűen visszabillen.
Érdemes üvegbúra alá tenni a kacsánkat. Ekkor kiderül ugyanis, hogy mégsem örökmozgóról van szó. De melegíthetjük a kacsa fenekét lámpával, kézzel, így a hőmérséklet különbséget nem a párolgással állítjuk elő.
A képek 2009-ben készültek, mikor Nikáné Wild Ágnes elsős osztálya ismerkedett a szomjas kacsával.
